16 éves voltam,amikor meghalt az apám.Soha nem bírtam felfogni,feldolgozni vagy túltenni magam rajta.
A legkedvesebb emlékem róla egy kiskori közös evés.Bután hangzik,de nekem az nagyon sokat jelentett.Az összetolt fotelek karfájára pakoltuk a lábast a nyúlpaprikással és a törött krumplival.Senki más nem akart nyulat enni.Én akkor ettem először és utoljára.Borsos volt és égette a torkom,de nem szóltam mert hihetetlenül élveztem,hogy van valami ami csak a kettőnk dolga.Nagyon ritka pillanat volt.Felnőttem,eltávolodott,ellöktem,aztán elment.Elment örökre.Nekem pedig itt maradt a bűntudat és a nyúlpaprikás íze a számban,ahogy csak ő tudta csinálni.
20 év után ma este az íz emlékéből újraalkottam AZT a vacsorát.Csak egy falatot ettem.Ugyanaz,amit Ő csinált.Itt van mellettem. Azóta folynak a könnyeim.
Visszakaptam egy darabot,abból,ami már örökre elveszett.Mégis...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése